Amíg a papa élt addig minden OK volt. Harmonikusnak látszott kapcsolatuk. Papa cigarettát, pipát szívott és néhanapján barátaival meglátogatta a kocsmahivatalt. Mi mindig azt láttuk, hogy ideális kapcsolatban élnek.
Aztán jöttek a bajok. A 90-es évek közepén egyre több probléma volt Ex-apósom egészségével. Az intenzív dohányzás bizony megtette a hatását. Most a szokásos tüdőbetegségek helyett neki az érrendszerére hatott a sok cigaretta. Egyre több időt töltött kórházban, egyre gyengébb lett.
A kilencvenes évek derekán pedig bekövetkezett a sejthető, de mindenképpen tragikus esemény. Meghalt a papa. Volt nagy sírás, hiszen a mama ember feletti időt töltött a templomban, imádkozott, gyónt, áldozott. Minden jót elkövetett a papa gyógyulása érdekében.
Jöttek a fekete ruhás napok, majd ezt levetve lassan visszatért az özvegyasszonyok hétköznapjaihoz. A templomlátogatások persze megmaradtak – sőt, mintha egyre több időt töltene Isten házában, később a parókián.
A hétvégi látogatások során a mama egyre többet beszélt a plébánosról. Ennek végül is nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget, hiszen világéletében “szent fazéknak” tartottuk és a papa halála óta ennek tökélyre fejlesztését nem gátolta senki.
Később a mama egyre jobban beleélte magát Vazul atya magasztalásába. Egyre többet beszélt a plébános legintimebb dolgaiba. Szó esett a plébános nemi életéről, amit én anno nagyon furcsának tartottam. Csuhás barátaim szerintem nincsenek fent a szokásos közösségi oldalakon és maga a mama sincs, hiszen a villany-víz-gáz hármason kívül nincs neki más bevezetve. Ezen ionformációk abszolút autentikusak.
Rossz pontot szereztem a mamánál, mikor ennek hangot adtam. Akkori feleségem persze a mama mellé állt, én pedig egyedül maradtam. A dolog addig fajult, hogy a toszós mama lánya elvált tőlem.
A válás után pár hónappal aztán visszakönyörögte magát a mama lánya és szinte változatlan módon folytattuk kapcsolatunkat. Mama öregedett, egyre nehezebben tudta ellátni magát. Aztán jött a kapcsolataimból eredő változás. Ex-anyósomnak elintéztem, hogy egy vallásos öregotthonban éljen.
Először minden rendben tűnt – élte világát, aztán kezdett kinyílni a szeme. Minden látogatáskor mondott valami rosszat az intézmény lakóira, vagy alkalmazottaira.
Most pedig a csúcspoén: Mama felháborodottan meséli, hogy nem köszön a plébános, átnéz rajta. Álljon meg a menet – hát csak én emlékszem rá, hogy ez a pap volt a hajdani kefélős plébános?
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el Grocceni oldalára is: http://www.grocceni.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: